Józsi

Molnár Ferenc

JÓZSI

(Bohózat két részben)

A darabban sok finom részlet, kitűnő megfigyelés tanúsítja, milyen pontosan ismerte már az ifjú Molnár is a pesti középpolgári miliőt, a maga jellegzetes, félprovinciális figuráival, suta, végig nem élt és végig nem gondolt akarásaival és ambícióival, piti komfortjával és még pitibb anyagi problémáival, és elvben igen élvezetes lehetne a II. és III. felvonásban végignézni, mint csetlenek-botlanak ezek az aszfalton termett figurák a falusi miliőben, csakhogy erre nem jut idő; ehelyett nadrágcserék, összetévesztések, padláson-pincében való bujkálások és eltángálások, kötélen való leereszkedések stb. töltik ki a színpadi időt, és az I. felvonás jól felvázolt szereplői rossz minőségű dróton rángatott bábukká dermednek.

Szántó Judit

Díszlet: KONKOLY-THEGE KLÁRA m.v.

Jelmez: KÓNYA ANDRÁS m.v.

Dramaturg: BOGNÁR RÓBERT

Némafilm: VIKÁR CSABA ÉS DARVAS FERENC

Segédrendező: GYENGE KATALIN

Rendező: SALAMON SUBA LÁSZLÓ

Bemutató: 1988. január 30.

Kritikák

Józsi jött, láttuk és győzött. Ám ez egyáltalán nem Molnár Ferenc érdeme, hanem Schlanger Andrásé. Javarészt őrajta múlik ugyanis, hogy nevetősen állnak fel a nézők a székekből a Móricz Zsigmond Színházban – mert határozott benyomásom, maga a szerző se erre a bohózatára volt a legbüszkébb...

Nem az első és nem az utolsó eset, hogy egy szokvány vígjátékot egy-egy színész „visz” – Józsinál is éppen ez történik. Schlanger, amikor langaléta termetével rövid nadrágba bújik, csibészkedik, zűröket kavar, nyafog és dajkát szid – meglátja azt a pontot, melyről talán kimozdíthatja e darabot a könnyen feledhetőség felé tartó útjáról. S valami ilyesmi lehetett Bognár Róbert dramaturgban és a rendezőben, Salamon Suba Lászlóban is, midőn teljesen újszerű befejezést módoltak ki a darabnak: némafilmet játszanak a színpadon a szereplők.

S itt érdemes megállni egy kicsit. Már csak azért is, mert enyhe álmélkodást láttam nézőtársaim arcán a ruhatár előtt, tippek röpködtek arra vonatkozóan, hogy tulajdonképpen miképp is oldódott meg a szolid özvegy, a kikapós bíróné, a padlásra mászó szoknyavadász ügyvéd, meg a nyárspolgár nőorvos kalamajkája. Ezt ugyanis kissé nehéz kideríteni a végjáték alapján. Az történik tudniillik: pánikszerűen átváltanak némafilmbe a színpadon, és míg a meglepett néző a fejét kapkodja, s lázasan találgatja, mi lehet ez és miért – már el is mulasztotta megfigyelni, mi is történik. Felkacag gegeken, de végül azzal a megállapítással áll föl: „leültette” a darabot a kicsit hosszúra nyúlt sajátos befejezés.

Tarnavölgyi György

Kelet-Magyaroszág