Tetkó

LÉNÁRD RÓBERT
TETKÓ

(Vajdasági apokalipszis 22 képben)

Ősbemutató

Munkatársak:
Fülöp Angéla
Kovács Katalin
Kováts István
Pálóczy Magdolna
Szokolai Brigitta

Rendező: Tasnádi Csaba

________________________________________

Az előadás az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával jött létre.

________________________________________

Kígyó: A veszély, az újjászületés, a változás, a férfi szex szimbóluma. Mindig az ismeretek tárházával társították, különösképpen a rejtett tudással, amely a legmagasabb bölcsesség. Szinte minden nép vallásában, mitológiájában megjelenik, hol jó, hol rossz jelentéstartalommal.
A Bibliában a bűnbeesés szimbóluma. Számos istenség jelképe volt, főleg az életet, a gyógyulást ajándékozóknak. Termékenységre utaló szimbólumként a folyókat is jelképezi, amely táplál, de áradáskor – mint maga a kígyó is – pusztít. A germánoknál a kígyó szent állat, a halottak istene, benne élnek tovább az eltávozott ősök.

A saját farkába harapó kígyó a kör alakját felvéve a végtelenséget, az újjászületést, a lét örök körforgását jeleníti meg; az egymásba tekeredő kígyók a világ szembenálló erőinek küzdelmét és az ebből eredő új erőt szimbolizálják.

Rózsa: A rózsa alapvetően női szimbólum. A szemérmesség, a szépség, a szerelem, a vágy, az élet, a teljesség kifejezője, a megnyíló, odaadó szeretet és a szenvedés szimbóluma. A rómaiaknál az örökkévalóságot is jelképezte. Az indiaiaknál a szépség, a befejezett tökéletesség, a lélek és a szív jelképe. Elengedhetetlen old school elem.

Szótár:

poliglotta - többnyelvű
patrólázik - járőrözik
Elektrovojvodina - szerbiai áramszolgáltató cég
burek - töltött vagy töltetlen réteslappal is készíthető piteszerű étel
Andol - fájdalomcsillapító
targyi - pálinka
pelinkovác - pálinka
Tomos - motorfajta
prodavnica - bolt
navijács - szurkoló keménymag tagja
ekonomszki - közgazdasági szak

A „társadalmi kirekesztés” fogalma relatíve új, René Lenoir negyedszázaddal ezelőtti írásában fordult elő először, így őt tekintjük a kifejezés szerzőjének.

A társadalmi kirekesztés fogalomkörébe a társadalmi és gazdasági problémák feltűnően széles körét sorolják: értelmi és testi fogyatékosok, öngyilkossági kísérletet elkövetők, idős rokkantak, bántalmazott gyermekek, szenvedélybetegek, bűnelkövetők, egyedülálló szülők, sok-problémás háztartások, marginális, aszociális személyek és más társadalmi „nem-illeszkedők”.

A szakirodalom megjegyzi, a listát ki kell egészítenünk „még néhány dologgal, melyekből az embereket ki lehet rekeszteni”. Ilyenek: a megélhetés; a biztos, folyamatos munkaviszony; a jövedelem; a vagyon, a hitel vagy a földtulajdon; a lakhatás; a minimális vagy megfelelő fogyasztási színvonal; az oktatás, a gyakorlati készségek és a kulturális tőke; a jóléti állam; az állampolgárság és a jog előtti egyenlőség; a demokratikus részvétel; a közjavak; a nemzet vagy a domináns faj; a család és a társaság; az emberiesség, a tisztelet, az önmegvalósítás és a megértés.

Darabunk szereplőinek majd mindegyike így vagy úgy méltán kirekesztettnek érezheti magát valamelyik kérdéskörben, sőt, mindannyiukat sújtja a kisebbségi lét megannyi buktatója. A kisebbségi kérdés rendezésére térségünkben eddig alkalmazott megoldások mindegyike elégtelennek bizonyult: a Versailles-ban megálmodott kisállami rendszer, a pártállami keretek közé szorított jugoszláv internacionalizmus, majd a legutóbbi évtizedek újabb nemzetállami kísérletei mind csődöt mondtak. Ennek oka, hogy minden esetben hiányzott az érintett nemzetek és nemzetiségek közötti konszenzus alkotmányos rögzítése és államjogi szavatolása. Márpedig e nélkül régiónkban a kisebbségi kérdést nem lehet megnyugtatóan rendezni.

Milyen mozgástere marad hát döntéseikben, cselekvéseikben sokszorosan gúzsba kötött hőseinknek? Erre a kérdésre keresi a választ a megvalósításában formabontó előadás.

„Minden ember, minden apró mozzanat életedbe úgy került, hogy te magad vontad oda.
Az, hogy most mit kezdesz velük, rajtad áll.”
(Richard Bach)

Tudattalan működéseinkben olyan elemek kerülnek felszínre, melyek egy ősi, nem a mi életünkből származó tapasztalatra utalnak. Ezért meg kell különböztetni a személyes tudattalant és egy személytelen vagy más néven kollektív – személy feletti – tudattalant. Ez a kollektív tudattalan független az egyes embertől, és általános tartalmát a világon mindenütt megtaláljuk. E képek érzések és gondolatok is egyben, melyeknek szinte önálló életük van. Az archetípusok – ősi mitologikus színezetű, az egész emberiség számára ugyanazzal a jelentéssel bíró, univerzális képzetek, melyek a pszichés működést alapvetően meghatározzák – a kollektív tudattalan régiójában helyezkednek el. Ezek az archetípusok saját egyéni élettapasztalatunkkal ötvözve alakítják életünket.

Az archetípusok léte nem kérdés számunkra, sokkal inkább az, hogy milyen hatást váltanak ki belőlünk, hogyan hatnak ránk. Miért ijed meg az asszony a pincében matató egértől? Miért őrzi, vigyázza az ember a mindennapi betevőjét? Mert ezer évek távolságából int felénk ez az ősi tudás a kollektív tudattalanból…

Önökben is zajló működését tehetik próbára a mai estén, amikor egyéni döntéseik láncolatával alakítják az előadás menetét, mindjárt a szereposztástól fogva. De vajon nem ítélünk-e elhamarkodottan, amikor pusztán ezekre a közös képzetekre hagyatkozva mondjuk ki valakiről: ő a Jó – ő a Rossz? És vajon színészeink képesek-e ugyanezt a kollektív tudattalant működésbe hozva egy szempillantás alatt gyilkosból áldozattá válni vagy épp fordítva? Estéről estére, Önök, kedves nézők, mindig ugyanannál a pontnál kívánnak majd beavatkozni, és más megvilágításba helyezni a dolgokat? Születik az évadban két egyforma előadás?

Működik Önökben – működik bennünk a kollektív tudattalan…?

Kritikák

Egy vidámpark tündöklése és bukása

A Tetkó olyan interaktív előadás, amelyben a néző felülbírálhatja korábbi döntéseit.

A szabadkai Népszínház pályázatára íródott, sokat sejtető (Vajdasági apokalipszis 22 képben) alcímű dráma izgalmas színházi estét kínál. A mű többségében két-kétszereplős jelenetekből építkező, retrospektív játék, amely – a fő cselekmény idejéhez képest hat évvel korábbi – események jelenbe áthúzódó, tragikussá váló hatását mutatja meg. De nemcsak azt, hanem felkínálja annak tanulságát is, hogy miképpen válhat egyetlen pillanat alatt valaki bűnössé. Vagy áldozattá.

Interaktív előadás

A párbeszédekből lassan kibontakozó, hajdani cselekedetek fragmentumait a publikum tagjainak kell összerakniuk. Pontosan így is nehéz rekonstruálni, mi is történt egykor valójában. S miközben a befogadó magában igyekszik megteremteni a régi epizódok láncolatát, nem pusztán egy krimiszerű nyomozás részese lesz, hanem „találkozik önmagával”, ítéletei, érzelmei kulturális-szociális-mentális meghatározottságával. Ezek mozgósítása, illetve menet közbeni felülbírálatának lehetősége adja az előadás interaktivitásának alapjait.

Középpontban a kirekesztés

Tasnádi Csaba rendező jó érzékkel látta meg a műben napjaink súlyos problémáinak megrázó ábrázolását. Lénárd munkája egyetlen estébe zsúfolja az utóbbi két évtized valamennyi riasztó ellentmondását. A humort és tragikumot arányosan adagoló, egy vándor vidámparkos vállalkozó kétes (tetoválós) ügyeit boncolgató, száz perces produkció túlzsúfolt társadalmi látlelet, amelyben a kirekesztés előítéletességének középpontba helyezésén túl szinte valamennyi, ma feldolgoz(hat)atlan emberi konfliktus helyet kap. Tasnádi Csaba „üres tér”-koncepciója a szövegre és a színészi játékra helyezi a hangsúlyt. A dialógusokat némi rövidítéssel, illetve az obszcén kifejezések ritkításával feszesebbé lehetett volna tenni. A nézők játékba történő bevonása érdekes ötlet, amely egyrészt a közönség értékítéletéről, másrészt a játszók gyors átváltozó képességéről tesz tanúbizonyságot…

Egyetlen bizonyosság

Az ősbemutató kettős szerepben látható színművészei (Puskás Tivadar, Gyuris Tibor, Varga Norbert, Gulácsi Tamás, Kosik Anita, Bende Kinga, Lakatos Máté, Varga Balázs) sikeresen tárják fel a vajdasági apokalipszist. Az általuk megformált figurák banális esendősége, belakható életük marginalitása és esetlegessége, perspektívátlan reménytelensége viszolyogtató, ám fölöttébb ismerős. Olyan világ ez, amelyben csak egyetlen bizonyosság van: az, hogy a nehézségi gyorsulás 9, 81 m/s2…

Karádi Zsolt

________________________________________

Lunaparkfogyatkozás

Új rendőr áll szolgálatba a településen, ahová hat év után visszatér az ország egyetlen tetkószalonos lunaparkja. Veszeli Karcsi megerősíti a biztonsági zárat a kertkapuján. Miért? Lénárd András darabja a félreismerések tragikomédiája.

Amikor a pozitív diszkrimináció törvényi védelmét élvezők visszatérően nem tanúsítanak önmérsékletet a lopásban, a seriff sokatmondó hallgatagsággal megtömi autóját úti holmival, és elhagyja a várost. Távollétében, az alkalmi törvényőri erőszakszervezetté alakult tulajdonosi kör a szó szoros értelmében kifüstöli a vándor-vidámparkot a környékről. Az elüszkösödött óriáskerékkel és körhintával, a munkavállalóinak etnikai összetételét illetően cigánytábornak mondható társaság, tovadübörög. Nem az égbe megy. Főnixmadárféle, túlélésre nemződött nép: folytatódni fognak. Folytatódni, de nem újnak születni.

Egyedül Sanyika, a Lunapark tetkószalonjának mindenese nem főnixmadár. Őt tetten éri Veszeli Karcsi az újonc rendőr, Sanyi fürdőszobájában, és bevégzi rajta hat éve kiszabni kezdett ítéletét. Akkor csak az egyik lábát tördelte nyomorékra, most áttessékeli mindenestül a túlvilágra. Az oknyomozó logikai játékban kiderül azonban számunkra (is), hogy a hat év előtti lábtördelés tévítélet volt. Karcsi akkori barátnőjének a nyakláncát nem ő lopta el: merő leányszeszélyből maga Blanka vetette kanálisba a szerelmi zálogot: a homoszexuális tettenérés ürügyén elkövetett gyilkosság pedig tanúeltüntető pánikakció. Sanyika nem azért lakol, amiben vétkezett. A valódi vétke kettős, egyrészt a rendőrfiú szexuális megzsarolása a közös kamaszmúltjuk felidézése által, másrészt a tetkózásra jelentkezett naiv diáklány vonzalommal hitegetése.

Utóbbi tévölelkezéshez vezet. Móni randevúra érkezik az elsötétített, útra kész vidámparkba. Abban a hiszemben, hogy Sanyika lép hozzá, engedi magát az óriáskerékre tessékelni egy idegen által. Ráizgul a megkívántnak gondolt férfitestre, majd hirtelen ledermed, amikor kiderül, hogy egy ismeretlen feszít be neki. Kirepíti magát az ölelő karokból. Utolsó gondolata a darab során ismételgetett gravitációtörvény: a nehézségi gyorsulás egyenlő 9,80665 méter per szekundum a négyzeten.

A halálozási ráta tekintetében döntetlenre fut ki a meccs a mulattató vándorcigányok és a fehér bennszülöttek között. Tasnádi Csaba másodszor találkozik Lénárd Róbert szövegével. Először a 2014-es POSZT felolvasó színháza keretében, a Művészetek és Irodalom Háza nagytermében vitte színre a huszonkét képbe sűrített vajdasági „apokalipszist”, jórészt azokkal a szereplőkkel, akik most Nyíregyházán is játsszák. Ez a döntetlenérzet sugallta talán az ötletet, hogy tegye a szereposztásban felcserélhetővé a jelenetben részt vevő párokat. Így Karcsi/Sanyi: Lakatos Máté és Varga Balázs, a rendőrkapitány Rudi és a lunapark-tulajdonos Öcsibácsi: Puskás Tivadar/Gyuris Tibor, az izgékony kamasz Móni és a kéjvándor Blanka: Kosik Anita/Bende Kinga. A cserére egyetlen előadáson belül is kínálkozik lehetőség, az általam nézett bemutatón például Puskás Tivadar váltott Gyuris Tiborral félidőben szerepet, s annak következtében, a cselekmény menetében erőpozíciót és hangnemet.

A szerepcserés dramaturgia nem ismeretlen a vajdasági társadalmi környezetrajz témakörében. Ugyanez évben (2014) került a POSZT versenyprogramjába a budapesti Katona József Színház és a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös produkciójában Brestyánszki B. Rozália Vörös című, háború ihlette darabja, Máté Gábor rendezésében. Az a szerepcsere mind írói, mind rendezői szempontból belevitt olykor az elhallgatás csapdájába. Lénárd és Tasnádi esetében az elhallgatás nem csapda, hanem drámaszervező alaptényező. Adottak egyik oldalon a törvény által oltalmazottak, a másikon az oltalmazottak túlkapásai miatt okkal-joggal zendülők: az egyik oldalon a megbüntethetetlenek, a másikon a vétlenül bűnhődők. A huszonkét jelenetsorban szinte patikamérlegről adagolva tárulkozik fel az igazság, a maga valós arányaival.

Az arányteremtés záloga a törvény alatti és feletti hallgatólagosság. A hallgatólagosság zsinórmértéke az ösztönös ősiségismeret. Közforgalmi fogalommal kollektív tudattalannak mondják azt, ami évezredes beidegződés, mint elsődleges vezérfonalunk az önkéntelennek tűnő cselekedeteink pillanatában. A rasszizmus örökletes, mint ahogyan az őseinktől kapjuk a szerelmi viselkedésünk motorját is. Az örökölt véleményre ráépül a hétköznapi személyes tapasztalat, és azonnali ítéletté formálódik az emberben a legelső tünet, amit a velünk kapcsolatba került személy produkál. A környezeti tényezők nem a lényünket befolyásolják, csak a megnyilatkozásunk szabadságát. Társadalmi helyzetünk függvényében, bármelyikünk állhat a másik oldalon, és sodródhat hamarosan a túloldalra. Lehetünk önkéntelen tévedők, ami közben a tévedésünk törvényszerű. Hiába önkéntelen a tettünk, az szándékosnak tűnik, ha a saját természetünkről megfeledkezve követjük el. És meglehet, hogy jogi értelemben ártatlan az elkövető, a tudattalanjának késztetése szerinti szándéka alapján, mégis előre megfontoltnak mutatkozik.

Valaki a természeténél fogva hiszékeny kéjsóvár, a másik a természeténél fogva szexuális tévelygő, a harmadik a természeténél fogva homoerotikus beállítódású. Ugyanez vonatkozik a tulajdonviszonyok iránti tiszteletre, és a munkaélvezetben vagy a munkakerülés élvezetében való kiteljesedésre is. Az eltérő természetű embercsoportok közös nevezőre hozásának szándéka (az asszimiláció, beillesztés) mögött mindig birodalomépítő ambíció áll. A bölcsek tisztában vannak az emberi természet megváltoztathatatlanságával, az okosak felismerik az asszimilációs programokban való részvétel fontosságát, mint a megélhetésük lényeges forrását. A Tetkó a halmozott másmilyenség drámája. Kegyelmi az a színházi pillanat, amikor a belátott érdekeket esztétikai minőség írja felül. A nyíregyháziak előadása ilyen.

Balogh Tibor (magyarteatrum.hu)

Bemutató:
2014. november 22. (szombat) 19,30 óra
Krúdy Kamara