Goldoni, A hazug című komédiájában láthatjuk legközelebb Nyíregyházán sokak kedvencét, Lukács Sándor színművészt, aki több mint öt évtizede tagja a Vígszínháznak. Az előadás a VIDOR Fesztivál versenyprogramjában szerepel, augusztus 24-én nézhetik meg a Rózsakert Szabadtéri Színpadon. Néhány nappal 77. születésnapja után beszélgettünk.
A csavaros fordulatokban és komikus konfliktusokban gazdag vígjátékban Lukács Sándor Pantalone-t, a velencei kereskedőt, Lelio, a hazug édesapját formálja meg. Egy kritika szerint „egyszerre szerető apa, s bár nagyon sok időt nem töltött a fiával, a mindenség lelkiismeretét éppúgy megjeleníti, mint a hazugsággal megvezethető lelket. Következetes mintapolgár, akinek még fontos az adott szó, a becsület. Úriember a színpadon.”
– Kellemes emlékei vannak Nyíregyházáról, jól gondolom?
– Abszolút! Többször is jártam már ebben az általam nagyon szeretett városban. Például 2018 őszén, amikor az Elűzött álom című önálló estemet mutattam be a megyei könyvtárban. Ha jól emlékszem, először a Vígszínház egyik nagy sikert aratott produkciójával, a Sylviával léptünk fel a VIDOR Fesztiválon, a Szabadtéri Színpadon. 2022-ben a Party című darabbal mentünk, abban az évben kaptam meg a VIDOR életműdíját, a HYPPOLIT-díjat. Most készülök a harmadik ottani előadásomra.
– Elismerésekben, díjakban nem volt hiány, hosszú lenne felsorolni. Megemlítem például az Érdemes és a Kiváló Művész elismeréseket, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, a Prima Primissima-, a Kazinczy-, a Kossuth-díjat. Miskolc és Budapest is Pro Urbe díjjal ismerte el, a XIII. és az I. kerületnek is díszpolgára. Van legkedvesebb?
– Már elég öreg vagyok ahhoz, hogy egy csomó díjam legyen, hála a Jóistennek, van is! Nem panaszkodhatom ezen a téren. Nézze, a Kossuth-díj a legmagasabb elismerés, a Kiváló és az Érdemes Művész is nagyon jóleső kitüntetések. Rangsorolni nem érdemes, mindegyik kedves nekem. Szerintem egy művész számára akkor válik igazán értékessé a díj, ha úgy érzi, hogy mögötte érték, teljesítmény van. Nem akarok nagyképűnek látszani, de úgy gondolom, mindegyik mögött ott van a belefektetett munkám, s a teljesítményem.
– Térjünk rá A hazugra!
– Goldoni a commedia dell’arte műfajának egyik alapembere, egyik legjelentősebb írója volt. Ebben a művében az aranyifjú típus remekbeszabott megtestesítője jelenik meg a főhős Lelio személyében, akinél nincs olyan nehéz kérdés, amire valami arcátlan hazugsággal ne tudna válaszolni, vagy meg ne tudna felelni. Ideig-óráig sikerrel űzi a hamis játékait, de végül rajtaveszt, és megszégyenülten kénytelen távozni a becsületes ifjak köréből, akiknek a boldogságát kis híján tönkretette.
– Sajnáljuk, vagy nevessük ki a hazugot?
– Ez az önök dolga. Ki-ki hogyan érzi. Én ennek a gazfickónak az apját játszom, a város híres-hírhedt kereskedőjét, akinek, bár szoros kapcsolata van a fiával, mégis átveri őt is. És amikor rájövök, hogy átvert, egyrészt dühös leszek, másrészt nagyon rosszul esik. Írói részről nagyon szépen, arányosan és jól van adagolva a nevetségesség és a lelki tragédia is.
– Horváth Csaba rendezte az előadást, aki mint mozgásszínházi rendező vált ismertté.
– Sőt, ennek révén lett különleges színfoltja a magyar színjátszásnak. Rendkívül impulzív, kedves, színészszerető embert ismertem meg benne, akivel tényleg öröm volt a másfél hónapos együttmunkálkodás.
– Nagyon megdolgoztatta önöket?
– Úgy, ahogy kell. Ahogy szükségelte, megkívánta a darab. A fiatalok természetesen több mozgáslehetőséget kaptak. Nagyon érdekes gesztusrendszere, mozdulatrendszere van az előadásnak Csaba elképzeléseinek köszönhetően, fiatal kollégáim is nagyon élvezték a munkát.
– Ez a mozgás vajon inkább erősíti a mondanivalót, vagy egyfajta burleszk jelleget ad az előadásnak?
– Mind a kettő. Erősíti is, ugyanakkor nem ül rá az előadásra, tehát nem szedi el a filozófiáját, a darab értelmét. De természetesen sok humoros és groteszk szituáció születik ebből, tehát mozgás szempontjából is meg vannak fogalmazva érzelmek és helyzetek.
– Egy újabb kérdés, ami már nem a hazugra vonatkozik: úgy tudom, hogy az írásnak is sok időt szentel, több verseskötete jelent már meg.
– Ez év júniusában immár a tizedik, Amit őrizni tudsz címmel.
– Mostanában is megvan költői alkotókedve?
– Az első kötetem, a Szökés 1985-ben jelent meg a Magvetőnél. Azóta egyfolytában írok. Nálam az írás, a költészet nem alárendelt viszonyban van a színészettel, hanem mellérendeltben. Tehát ugyanolyan lényeges elfoglaltságom – ha szabad ilyen csúnyán megfogalmazni – mint a színészet.
– Hűséges típus lehet, hiszen több mint 50 éve tagja a Vígszínháznak, ezalatt 120 körüli szerepet játszott el. Mi a hűség oka? Ilyen alkat?
– 1972-ben szerződtetett a színházhoz Várkonyi Zoltán, úgyhogy még része lehettem a Vígszínház híres, klasszis csillagokból álló társulatának, aminek nagyon örülök. Életre szóló tanulságokkal, élményekkel gazdagodtam neves pályatársaim által.
Szerintem a hűség nem egy-, hanem kétoldalú dolog, hiszen akkor hűséges az ember, ha megéri hűnek lenni. Nekem, hála Istennek, úgy adódott, hogy mindig sok-sok feladatom volt a színházban, vezető szerepeket kaptam a legkülönbözőbb stílusú-műfajú darabokban. Plusz Várkonyi Zoltán kitalálta, hogy minden szezonban egy általa legérdekesebbnek tartott, más színházaknál dolgozó rendezőt a következő évadra meghívott hozzánk rendezni.
– Tehát el se kellett mennie, hogy sok rendezővel dolgozhasson...
– Anélkül, hogy kitettem volna a lábamat a Vígszínházból, Ruszt Józseftől kezdve, Babarczy Lászlón át Jurij Ljubimovon keresztül Szinetár Miklósig, s természetesen Zsótér Sándort el ne felejtsem – és hát Istenke bocsássa meg, akiket kihagytam –, a legkülönbözőbb típusú, fajtájú, elképzelésű rendezőkkel dolgozhattam. Egy ilyen helyről ugyan miért menne el az ember? Egy ilyen helyhez hű az ember!
(Szerző: Kováts Dénes)
