2014-től tagja a Móricz Zsigmond Színház társulatának Horváth Viktor, akinek ebben az évadban három prémiére lesz, ezek mellett több, tovább játszott színdarabban is láthatjuk, például A király beszédében és A padlásban.
Mire ez az interjú megjelenik, már túl lesz a Csodálatos vagy, Júlia! bemutatóján, melyben egy fiatal könyvelőt alakít; és elkezdte a Három nővér próbafolyamatát. Csehov művében egy katonatiszt szerepében áll színpadra, tavasszal a Rómeó és Júliában hercegi rokonként.
– Fiúként, fiatal férfiként kedveled/kedvelted az érettebb hölgyeket?
– Micsoda kérdés! Húha! Most erre mit válaszoljak, hiszen a feleségem is elolvassa majd ezt az interjút...
– Azt, hogy régen történt, amikor még nem udvaroltál neki.
– Igen, régebben! De komolyra fordítva a szót, érdekes, hogy ifjúkoromban nem annyira pártoltam a „kislányos vonalat”, mert szeretem, ha egy nőnek helyén van az esze és a szíve. Ehhez nyilván kell részükről bizonyos fajta érettség. Na, ez most úgy hangzik, mintha lettek volna idősebb barátnőim vagy párkapcsolataim, pedig sosem fordult elő. Hála Istennek, olyanok voltak mellettem, akik bár azonos vagy hasonló életkorúak, viszont az érettségük felülmúlta éveik számát.
– Ezek szerint a Csodálatos vagy, Júliában nem saját kútfőből merítetted, miként viselkedik ilyenkor a legény?
– Nem.
– Férfiúi megérzés?
– Mondhatjuk ezt férfiúi megérzésnek is. Szerintem erről a helyzetről mindenkinek van egyfajta elképzelése. Szerepem szerint majdnem a fiával vagyok egyidős, a korkülönbség nyilván zavarba ejtő lehet. De hála Istennek, ez csupán színház, és a címszereplő kolleganőmmel, Horváth Margittal jó kapcsolatot ápolunk, így az első perctől kezdve azon voltunk, hogy ez egy könnyed, önfeledt próbafolyamat legyen, erre ne görcsöljünk rá.
– Mi vonzott téged, azaz Tomot Júliához?
– A leendő nézők miatt igyekszem nem teljesen elmesélni a történetet. A lényeg, hogy Tom, a könyvelő, akit alakítok, nagy rajongójaként már tizenkét éves kora óta minden egyes szerepében látta Júlia Lambertet, az előadások után rendre csillogó szemmel várta őt a művészbejárónál. Egyszer sikerült is szóba elegyednie vele, autogramot is kapott. Aztán elindult a lavina...
– Milyen srác Tom Fennell?
– Nagyon nehéz megfogalmazni. Igazából a rendezőnkkel, Tárnoki Márkkal a próbafolyamat kezdete óta még most sem szögeztük le egyértelműen, hiszen egyáltalán nem könnyű megfogni ennek a srácnak a személyiségét. Nem mondanám negatív karakternek, de egyértelműen pozitív főhősként sem tudnám beállítani. Kettős személyiség, akit én egy egyszerű, tiszta lelkű, jó srácnak gondolok, csak belekeveredik egy olyan helyzetbe, amire amúgy vágyakozik: társadalmi pozíciójával szemben bekerülni egy felsőbbrendű életbe. Júlia ugyanis a felső tízezerhez tartozik, Tom pedig egy középosztálybeli könyvelő, aki szeretne lordok és más előkelőségek társaságában bálozni, mulatni, áhítozik a csillogásra, a pezsgésre, kaviárra és pezsgőre. Erre a fényűzésre vágyik – valószínűleg jó páran voltunk, vagyunk így ezzel. De mindennek hátulütője is van, hiszen ezeket a sikereket, a csillogást valahogy meg kell élje az ember, és ezt fel is kell dolgoznia. Nemcsak tragikus helyzettel vagyunk így, hanem a hirtelen jött pénzzel, csillogással is. Júliával egy úgynevezett „csomagot” is kapott, amire õ nem feltétlen vágyott, hiszen õ csak az asszonnyal szeretett volna – finoman fogalmazva – jó viszonyt ápolni. De Júliával együtt a vállára nehezedik egyfajta nyomás is, amihez fel kell nőnie, vagy ha úgy tetszik, fel kell hozza magát arra a szintre. Ez is rengeteg bonyodalmat és fejtörést okoz az általam alakított karakternek, mert muszáj lenne brillírozni, pénzt virítani, ha már minden este vacsorázni kell menni, az eseményeken új és újabb zakóban, öltönyben megjelenni. Ez viszont nem kevés pénzbe kerül, aminek ő nincs bővében, így a helyzet pluszbonyodalmakat okoz.
Tárnoki Márkról még szeretném elmondani, hogy ez már a harmadik közös munkánk – a Teljesen idegenek és a Nők az idegösszeomlás szélén után –, ráadásul három egymást követő évben tudtunk együtt dolgozni. Nagyon érdekes, hogy Márk rendezéseiben általában úgy veszek részt, hogy férfi-női viszonyokat boncolgatunk, hiszen mind a három előadás tulajdonképpen ezen a szálon fut végig. Természetesen mindhárom karaktert más és más problémák őrlök, más-más nőtípus van mellettük. Törekszem rá, hogy a hasonló szerepekben más és más színt húzzak elő a palettámból.
– Jó az összhang köztetek?
– Úgy érzem, igen, életkorban is nagyon közel állunk egymáshoz, eléggé könnyen meg tudjuk érteni a másikat. Amikor egy színész többször találkozik ugyanazzal a rendezővel, akkor többnyire már félszavakból is megértik egymást. Akkor már tudja, milyen világot szeret elképzelni a rendező, azt az ízt már nem kell, hogy újra belénk kódolja a próbák alatt, már tudjuk, mi a metódus.
– Már a finomhangolások jönnek.
– Ott már csak az utófűszerezések vannak, s elkészül a finom vacsora.
– Reméljük, hogy nekünk is ízleni fog... Szerinted miért érdemes megnézni ezt az előadást?
– Azért, mert a néző kicsit bepillanthat egy olyan világba, amit nem láthat: azaz mi történik a színfalak mögött, hogyan megy le a háttérből nézve egy előadás, miként viselkednek a színészek, miután legördül a függöny. A Csodálatos vagy, Júlia! révén bepillanthatnak egy olyan színésznő életébe, akit bár nap mint nap láthatnak a színpadon, de nem tudják, milyen a színpadon kívül, magánemberként. A néző szereplőt lát, színészt és színésznőt, de nem magát az embert, aki az előadás után lemossa a sminket, leveszi a gyönyörű szépen megvarrott jelmezét, s azt sem tudják, hogy utána mi történik vele. Emberi sorsok keserű és édes pillanatai villannak fel az előadásban, megjelennek a színházcsinálás nehézségei, árnyoldalai is. Hiszen ez a mesterség nemcsak fény és csillogás, hanem komoly áldozatokkal is jár. Egy szó mint száz: a kedves néző megismeri a kulisszatitkokat.
(Szerző: Kováts Dénes, Nyiregyhaza.hu)
