1999-től tagja a Móricz Zsigmond Színház társulatának Horváth Margit, munkásságát számos díjjal ismerték el. Ezek közül kiemelkedik a magyar színházi előadások epizódszerepeinek megformálóit jutalmazó Aase-díj (2020) és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Prima Díj a Magyar Színház-, Film- és Táncművészet kategóriában (2022).
Közelmúltbeli emlékezetes szerepei közül álljon itt néhány: Macskajáték (Giza), Családi játszmák (Edith), Augusztus Oklahomában (Mattie Aiken, Violet húga), Váratlan vendég (Sybil Birling), 9-tõl 5-ig (Violet Newstead), Meseautó (Kerekes Anna, titkárnő), Hello, Dolly! (Dolly Levi). A 2024/25-ös évadban A padlás, a Pacsirta, az Alul semmi, A király beszéde és az Aranylakodalom című előadásokban láthatjuk.
– Ebben az évadban melyik a kedvenc szereped és miért?
– A Pacsirtában az anya, Vajkayné. A próbák során csodálatos volt a munkafolyamat a rendezővel, Szikszai Rémusszal; Horváth Lackóval pedig, mint partnerrel, mámorító. Amikor ilyen elképesztő, mindenre kiterjedő figyelmet kapsz a rendeződtől, az örökre beléd ég. Ha majd összeszámolom hány igazán maradandó színházi élményem van színészként, akkor ez az előadás biztosan közöttük lesz. Bizonyára az élmény frissessége is mondatja ezt velem, de tény: Rémusz a tenyerén hordott minket, Lackóval pedig tényleg mindig egyfelé gondolkodtunk, éreztük a másik minden rezdülését.
– Ez átjött a nézőtéren is, tényleg remek párost alkottatok. Úgy gondolom, ez egy olyan szerep, amelyből nem lehet könnyű se be-, se kilépni, hiszen óriási dráma részese vagy Pacsirta anyjaként. Bizonyára nem lehet a jelmezzel együtt letenni, mint például egy musical- vagy vígjátéki szerep esetében.
– Azért nem szeretnék most ebbe mélyebben belemenni, mert bizonyos szempontból érintett vagyok ebben a történetben, ami egyrészt nagy segítség lehet, másrészt rosszul is elsülhet. Talán attól volt csodálatos Rémusz, hogy annak ellenére (vagy amellett) engedett kiteljesedni a szerepformálásban, hogy nagyon biztosan tudta, mit szeretne rendezői szempontból látni a színpadon. Elmondta mindezt a színészvezetés során; sokat beszélgettünk a szülök kapcsolatáról, a házasságról, a lányukhoz való viszonyról. Tulajdonképpen nyitott könyv az életem Lackó és Rémusz előtt, a munkafolyamat olyan volt nekem, mint egy terápia, hiszen nagy-nagy felismerések születtek bennem az életre vonatkozóan. Az előadások után mindig jött a megtisztulás: többnyire még bent maradtunk, jó volt Lackóval beszélgetni a színfalak mögött, bár ezt megtettük olykor rögtön a jelenetek után is. Szinte minden előadást követően váltottunk pár mondatot, például arról, milyennek éreztük. Általában jókat mondtunk. Elmesélte, ha hazamegy, akkor van egyfajta rituáléja a szerep lecsengésének. Mivel szinte folyamatosan játszottuk, én igazából eggyé váltam a szereppel. És ez most nagyon jó volt így, nem haltam bele. Talán kiüríti belőlem a sebeket.
– A Pacsirtában és A király beszédében is házaspárként szerepeltek...
– Utóbbi véletlenül alakult így, eredetileg nem én voltam Lackó párja. Nagy színházi találkozás a miénk, ezt tudjuk mindketten. Egyformán gondolkodunk színpadról, szerepekről. Csodálatos, és most is ezt érzem: a próbák és az előadások napjain mindig boldogsággal telve jöttem be a színházba: ugyan, mi baj történhet? Fölmegy a függöny és játszunk!
– Nagyon érdekes A király beszédében, hogy te legszívesebben hazamennél Ausztráliába, a férjed pedig nem akar, mert Angliában keresi a boldogulás útját, főként, amikor a nagy kihívás elé kerül. Később úgy tűnik, mégis hazamentek, aztán mégsem... Itt és az Alul semmiben is olyan nőalakot formálsz meg, aki akár önmagát is feláldozza azért, hogy jól működjen a kapcsolata a férjével.
– Az egész életem erről szól – s ne érts félre, de ugyan, ki játszhatná, ha nem én? 25 éven át vágytam, akartam hazamenni az otthonunkba, Békéscsabára; amikor csak tudtam, mentem is; miközben a Jóisten mindig azt sugallta, színészként itt van dolgom Nyíregyházán, hiszen ha felmegyek a színpadra, az mámorító. Mi ez, ha nem terápia? Mindeközben kimondhatatlanul tudom szeretni a férjemet, valóban ennyire szeretem és szerettem. Ugyanakkor ez nem áldozat sem az életben, sem a szerepekben. Lackót ráadásul könnyű szeretni a színpadon...
– Szerinted milyen az Alul semmi férfijainak helyzete, mennyire kínlódás a sorsuk?
– Képzeld el, amikor próbáltuk, sírtam, számomra annyira megrázó volt. A férfilelkekről szól ez az előadás, bíztam abban, hogy mindannyian elnyerik a nézők együttérzését is. Mindegyiküket, egyenként is imádom benne. Komolyan! Nagyon szeretem nézni a kollégáimat a prózai részekben: miként formálják szerepüket, milyen gyermetegek tudnak lenni, hogyan jutnak el a végső döntésig. Nyilván attól, hogy le kell vetkőzniük a végén, a próbafolyamat során nagyon sokáig jelen volt bennük a zárkózottság, a megszeppenés. Nagyon imádtam és könnyeztem is őket. Olykor olyan érzésem volt, mint egy Brecht-darabban, össze is néztünk Horváth Illéssel, a rendezővel. Ráadásul a zene is fantasztikus, szerintem teljesen férfizene, nekem így jön át.
S milyen csodálatos az előadásban, hogy a mi házasságunk így működik: a férjem imád engem kényeztetni, én meg imádom, hogy kényeztet. De amikor baj van, akkor is ott vagyunk egymásnak, a felszínesség látszata mögött ott az érzelem. Talán kimondható: ha nincsenek ezek a nők, valószínűleg kisiklik a férfiak élete.
– Ez a törődés évada, hiszen A padlásban is ott a szeretet, ami fontos, amit dédelgetni kell. A padlás tényleg kedves hely?
– Nehéz próbafolyamat volt. Kedves darab, a témája és a kollégák miatt egyaránt. Imádom játszani, a jelenetekben együtt van humor és dráma; táncolok, énekelek; szeret benne mindenki, aki körülvesz. Mamóka hálás szerep, bármikor szívesen játszom, ha délelőtt tízkor, akkor tízkor, ha délután, ha este, ugyanígy.
(Szerző: Kováts Dénes, Nyíregyházi Napló)
