A vörös postakocsi

Krúdy Gyula

A VÖRÖS POSTAKOCSI

(Hangulat a régi Magyarországról 2 részben)

Kapás Dezső átdolgozása

Rendező: HEGYI ÁRPÁD JUTOCSA m.v.

Az öregedő Alvinczy Eduárd unokahúga, Esztella, gondtalanul él nagybátyja vidéki kastélyában a Balaton mellett. Rezeda Kázmér, író és világfi megjelenése azonban megzavarja nyugalmát. Esztella beleszeret Rezedába, de egyben a vidéki egyhangúságból a nagyvilág forgatagába is vágyik, s ezért udvarlójával Pestre szökik. Itt aztán kiderül, hogy a nagyvilági élet hazugság, szennyesebb, mint amennyire dermesztő a kastély magányosságának harmónia-hazugsága. Az áligazságokat hajszoló léha világfi rövidesen elhagyja Esztellát, aki egy kéteshírű „szalonba” kerül, ahol a tulajdonosnő – „az egyetlen tisztességes és vallásos nő Pest-Budán” – fölgerjedt urak és ringyók közt osztogatja parancsait.

Ebben a környezetben talál rá Alvinczy a szerencsétlen lányra, újból magához fogadja és visszaviszi balatonmenti kastélyába. Rövidesen ismét felbukkan Rezeda Kázmér, aki most már komolyan szeretné visszahódítani Esztellát, de a lány nem hisz többé neki s Rezeda megtörten távozik. Az igazságot kereső, de a kor irgalmatlan játékszabályai szerint rosszat cselekvő Rezedával szemben az évszázados életformába dermedt és kristályosan hitetlen Alvinczy lesz a győztes. Szomorú győzelem: a záróképben, elmélkedő díványán buddhista lótusz-ülésbe helyezkedő Alvinczy lábai előtt lassan Esztella is ebbe a pózba simul bele és megtörten fogadja el, hogy élete értelmetlen, fölösleges és megoldhatatlan.

Díszlet: KHELL ZSOLT m.v.

Jelmez: ZEKE EDIT m.v.

Zenei vezető: KAZÁR PÁL

Zenei összeállító: BANKÓ ÉVA

Dramaturg: STUBER ANDREA

Segédrendező: FÜLÖP ANGÉLA

Színpadmester: BOLDIZSÁR ZSOLT

Világosító: BORBÉLY FERENC

Fodrász: ÁTS GABRIELLA

Öltöztető: EGRI ÁGNES

Súgó: BÉRES GIZELLA

Hangtechnikus: HAUSER ISTVÁN

Bútoros: KURUCZ LÁSZLÓ

Kellékes: ANDRÁSDI TIBOR

Díszítő: SIKTÁR ZOLTÁN

Ügyelő: KOVÁTS ISTVÁN

Kritikák

Hegyi Árpád Jutocsa, a nyíregyházi előadás rendezője nem döntötte el, hogy ironikusan, elégikusan vagy szimbolikusan értelmezi-e Krúdy szövegét. Az előadásban ugyanis mindhárom közelítésmódra találunk példát. Ironikus a lakoma vagy a bál megjelenítése. Mintha a letűnt Magyarország görbe tükrét látnánk ezekben a jelenetekben. Elégikus az előadás zárlata, illetve az első két felvonás néhány látomásos jelenete. Szimbolikus a bordélyházi jelenés: haláltáncvíziót látunk, amely azonban hangulati, gondolati folytatás nélkül marad.

Az előadás színészi teljesítményei „monotragédiává” egyszerűsítették a darab szerelmi háromszöghelyzetét. A férfiszereplők ugyanis a figurák pózainál alig mutatnak meg többet. Bárány Frigyes egy elkényelmesedett nagyurat játszik, aki híján van bármiféle titokzatosságnak, vonzerőnek. Bajzáth Péter Rezedája szépelgő beszédű szürke világfi, akinek költői lelkülete nem több kiismerhető finomkodásnál. (Talán a rendező is egyértelműen negatív figurákként kívánta ábrázolni a rajongó férfiakat – csökkentve ezzel a drámai feszültség kialakulásának esélyét.) Varjú Olga azonban egymagában is képes végigélni Esztella teljes szenvedéstörténetét. Sejteti a lány nyugtalan lemondását, amely jótékonykodásba igyekszik átmenteni meg nem élt érzelmeit. Látjuk azt a gyötrődő érzékenységet, amellyel mindkét férfit, s mindkét életesélyt választaná: a csüggedt megállapodottságot és a kiszámíthatatlan szenvedélyt. Érezzük, hogy pokolraszállássá válik benne a Steinné házában tett látogatás. Arcára írva a döbbenet: csak ennyi az esélye – a méltatlan megaláztatásban odaadni magát a sötét örömnek. És végül (visszatérve Alvinczy házába) látjuk békét kötni a lemondással.

S. L.

Criticai Lapok

Bemutató: 1994. szeptember 3.

Nagyszínpad