La Mancha lovagja

Dale Wassermann – Mitch Leigh

LA MANCHA LOVAGJA

Fordította: Blum Tamás

Se szeri, se száma azoknak az alkotásoknak, amelyek a bús képű lovag történetét dolgozzák föl valamilyen művészeti ágban: zenében, képzőművészetben, irodalomban. Cervantes halhatatlanja egyike lett az emberiség mitikus, nagy jelképeinek. A hórihorgas, szikár alak, amint rozzant gebéjén ülve, dárdáját előreszegezve megrohamozza a szélmalmot, máig fennen hirdeti... De mit hirdet valójában Don Quijote de la Mancha? A megalkuvás nélküli igazságeszményt? A hóbortos lovagiasság letűnt ideálját? A fantazmagóriák realitását a kegyetlen valósággal szemben? Az őrült humanisták örök harcát a józan gazemberekkel? A jók mindennapi vereségét a rossz elleni küzdelemben, és végső győzelmét a Nagy Ítélőbíró előtt?

Mindezt és mindennek az ellenkezőjét. A musical például nem tartozik a létfilozófiát megfogalmazó színpadi formák közé, de ha szerzőiben van elég invenció és mesteremberi tisztesség – mint a La Mancha lovagja párosában, Dale-ben és Wassermannban –, akkor maradandót hozhatnak létre.

A darab dramaturgiája ravasz csapdát rejt. A hóbortos lovag úgy jelenik meg benne, mint költői lélek, a szép illúziók és a megnyugtató álmok hirdetője. Az a világ az igazi – mondja hősünk egész lényével –, amelyik bennünk él, ennek meghittségébe meneküljünk a mocskos valóság elől. Csakhogy a darab keretjátékából kiderül, hogy Don Quijote történetét maga a szerző, Cervantes meséli, sőt játssza el – az inkvizíció börtönében. Az életét menti vele a köztörvényes bűnözőktől, és tiltakozásként szegezi szembe a hatalom önkényével. A valóság elől nem lehet menekülni – mondja a keretjáték –, de tőlünk függ, hogy hazugságokkal megszépítjük-e vagy lázadunk ellene.

A La Mancha lovagjából vásári árut lehet gyártani, hasonlót azokhoz az olcsó kis figurákhoz, amelyeket minden spanyol bodegában árusítanak. Elandalodhatunk a dallamos zenén, amikor hősünk azt énekli: „Én vagyok Don Quijote...” Ám elképzelhető olyan előadás is, amelyből rájövünk: Don Quijote csakugyan mi vagyunk.

Koltai Tamás (Képes 7)

Díszlet: WERNER JÓZSEF m.v.

Jelmez: HÚROS ANNAMÁRIA m.v.

Zenei vezető: KOLLONAY ZOLTÁN

Koreográfus: TIMÁR TAMÁS

Korrepetitor: BENŐ ANNAMÁRIA

Segédrendező: FÜLÖP ANGÉLA

Rendező: VAS-ZOLTÁN IVÁN m.v.

Bemutató: 1993. március 20.

Kritikák

...A Móricz Zsigmond Színház művészei az életet varázsolták a színpadra, annak realitásait és lehetőségeit.

Jó csapatjátékot láttunk, amelyben vannak ugyan sztárok, de a névtelenek ugyanúgy hozzájárulnak a sikerhez.

Schlanger András Don Quijote szerepében igazi telitalálat.

Nyíregyházán rá várt ez a szerep. Mindvégig sugárzott belőle a töretlen hit, s néhány pillanat alatt el tudta velünk hitetni, hogy amit játszik az nem játék. S a valóság – amelyben Cervantesnek – Don Quijoténak a bíróság elé kell állnia – ehhez képest már csak játék.

Pregitzer Fruzsina Aldonza – Dulcinea szerepében teljes mélységében, ha lehet mondani: tragikumában mutatta fel azt az élethelyzetet, amikor a művészet leleplezi életünk hitványságát, s arra biztat, hogy mások legyünk.

De a nyers erőszak fölülemelkedik az ideákon, s csak megrendülten vehetjük tudomásul, hogy áldozatul estünk. Enélkül azonban nem sokat ér az élet. Pregitzer Fruzsina játékában volt erő és mélység, nyerseség és költészet, frivolitás és gyöngéd szemérmesség.

Tetszett Gados Béla Sancho szerepében, mint ahogy a többiek is – Megyeri Zoltán, Rácz Géza, Csudai Csaba, Simor Ottó, Tátrai Zita, Csorba Ilona, Horváth László Attila, Juhász György, Gábos Katalin, Sándor Júlia, és a még kisebb szerepekben Korcsmáros Gábor, Petneházy Attila, Venyige Sándor, Mészáros Árpád, Bálint László, Fekete István –, mert alárendelték magukat az előadás költői üzenetének, s nem akartak mindenáron főszerepet játszani.

Mitch Leigh zenéjéről nem lehet elmondani, hogy rendkívül nehéz feladat felé állította a színészeket, mégis öröm leírni, hogy prózai tagozatú társulatunk jó színvonalon oldotta meg ezt a feladatot is.

Vas-Zoltán Iván rendezéséről is csak jót mondhatunk. A kis méretű színpad olykor zsúfoltnak tűnt, dehát a börtönről sem lehet elmondani, hogy olyan tágas volna.

Nagy István Attila

Kelet-Magyarország