Az ember tragédiája

MADÁCH IMRE

AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

HOMMAGE À RUSZT JÓZSEF

Madách emberiségkölteménye a magyar drámairodalom egyik legismertebb és legproblematikusabb, egyedülálló darabja. Örökérvényű kérdésekkel foglalkozik, az egész univerzumot átfogó kérdéseket vet föl az emberiség sorsáról, választásairól, lehetőségeiről. Sűrű, bonyolult, izgalmas szövet, melyben a címben jelzett tragédián át a líráig, szatíráig, groteszkig minden szín és tónus megtalálható. Színpadi megvalósítása, a monumentális műhöz méltó színpadi nyelv megtalálása, érvényességének, szépségeinek megmutatása igazi kihívás rendezőnek, társulatnak egyaránt.

Díszlet: TELIHAY PÉTER

Jelmez: BÁRTFAI LILLA

Dramaturg: FARAGÓ ZSUZSA

Rendezőasszisztens: RAJKÓ BALÁZS

Zene: BORLAI GERGŐ

Kritikák

AZ EMBER TRAGÉDIÁJA A KRÚDY KAMARASZÍNPADON

Újszerű, ugyanakkor direktebb aktualizálások nélküli, szövegtisztelő Madách-interpretációt láttunk a Krúdy Kamaraszínpadon. A mindössze tizenöt színésszel előadott mű azt a régi kritikai vitát is eldönteni látszik, hogy valójában a Tragédia pesszimista, vagy optimista alkotás-e…

Aligha van még egy olyan magyar dráma, amelyet többször állítottak volna színpadra, mint Az ember tragédiája. Az idők során drámai költeménynek, „poème d’humanité”-nak, emberiség-költeménynek, lírai drámának, filozofikus-, esetleg könyvdámának egyaránt nevezett munka Paulay Ede óta feladta a leckét a mindenkori rendezőknek. A nyíregyházi premier valamelyest Paál István, illetve Ruszt József koncepciójához áll a legközelebb. (Az Hommage à Ruszt József jelzésű előadás hangsúlyozottan vállalja ezt a szellemi kötődést; Telihay Péter minimális díszlettel és ruhával (jelmez: Bártfai Lilla) a Ruszt által követett „beavató színházi” elképzelés mentén fogalmazta meg saját koncepcióját. A szöveg erejében bízva (dramaturg: Faragó Zsuzsa) visszafogott eszközhasználattal, szcenikai beavatkozással s hangzó aláfestéssel (zene: Borlai Gergő) két és háromnegyed órába sűrítette a veretes, a mai néző számára itt-ott nehezen érthető Madách-mű leglényegesebb gondolatait. (E rövid írás nem térhet ki a dramaturgiai beavatkozások, a szöveghúzások taglalására, s azoknak az interpretációra gyakorolt hatására. Pusztán két megjegyzés álljon itt. Az egyiptomi színben a haldokló rabszolga a „Mért él a pór…” indítású monológja most úgy kezdődik: „Mért él a nép…?”. A tizenötödik színben pedig kimarad három nagy madáchi kérdés: „E szűkhatáru lét-e mindenem?”; Megy-é előbbre majdan fajzatom?”; „Van-é jutalma a nemes kebelnek?”…)

Telihay színészeivel megtalálta azt az érvényes, a mai néző számára is be- és elfogadható beszédmódot, amelynek segítségével Madách megszólaltatható. Az eredeti textushoz képest két ponton kínált lényeges változást: az egyik Ádám, a másik az Úr szerepének (át)értelmezésében mutatkozik meg. Madách álomszíneiben, az egyiptomitól a prágaiig ugyanis Ádám mindig „nagy emberként” látható, csak a londoni színtől kezdve válik az események szemlélőjévé. Telihaynál Ádám kezdettől fogva inkább szemlélője s csak ritkán alakítója a történelemnek; kivéve Párizst, ahol Dantonként küzdi végig a forradalmat. (Jobban mondva Ádám olykor megfigyelő, olykor pedig maga lép a történelmi figura helyére, ám a „Vezess új útra, Lucifer!” tanulságát maga vonja le.) A másik lényeges eltérés az eredetihez képest az, hogy az Úr hangja helyett annak antropomorfizált alakja tűnik fel és vesz részt tevékenyen az eseményekben. (Ugyanakkor a Faustból kölcsönzött szereplő, a Föld szellemének szava – hűen Madách írásához – csak hangként van jelen, bár néma figurája többször végigsétál a színen.) A nyíregyházi Tragédia mérsékelten bánik a színházainkban gyakran szokásos aktualizálással. (Az athéni színbeli háziasszonyok, a Konstantinápolyban géppisztollyal hadonászó fanatikusok, a honoráriumát malacperselyben gyűjtögető Kepler stb. még „belefér” a publikum értelmezési tartományába.) A külsőségek helyett a szövegre koncentráló előadás az ember tévelygésének, önvizsgálatának, harcainak, bukásainak, hitének, szerelmének útját követi annak érdekében, hogy végül bízvást mondathassa ki az Úr közismert szavait.

Minden Madách-bemutató sarkalatos pontja a három főszereplő kiválasztása. A Krúdy Kamarában Ádámként Vaszkó Bence egy ifjú ember önkeresésének, lázongásának, lelkesülésének és csalódásának módozatait mutatja meg. A fiatal színész érezhetően küzd a hatalmas szereppel, miközben őszinte pillanataiban mindannyiunk vívódásait, kínlódásait sikerül érzékeltetnie. Jenei Judit Évája sokszínű teremtés: az „örök” nő, a férjét féltő hitves, a csábító asszony. Az előadás egyik leglíraibb pillanata az emberiséget megmentő mondata: „Anyának érzem, óh, Ádám, magam…”

A „Megesküvém vesztökre, veszniük kell” alapállásából kiinduló, a teremtésben osztályrészét követelő, gyakran cinikus és (ön)ironikus Lucifer Fazekas István intellektuális játékában méltó párja a humánus Úrnak. Fazekas egyszerre drámai és szofisztikus, kiábrándult és izgága, sejtelmes és gyarló, szellemes és gyanakvó, hogy kétségbe ejtse, egyben megrendítse Ádámot. A többiek, Avass Attila, Balogh Gábor, Koblicska Kálmán ,Losonczi Katalin, Molnár Mariann, Nagyidai Gergő, Rák Zoltán, Solti Csanád, Tenczler Tímea, Tóth Károly, Tóth Zoltán László lelkesen osztoznak a Tragédia nagyszámú egyéb figurájának megjelenítésében, igazi közösségi produkcióvá emelve az előadást.

Telihay Péter jelentős rendezésének történelmi ellentmondásokat kiegyensúlyozó befejezésében az Úr, Bárány Frigyes rendkívül bizalomébresztő megjelenítésében valamennyiünk jóságos nagyapjaként fogalmazza meg a „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” üzenetét. Szükségünk van az ő tiszta mosolyára, átölelő szeretetére, felemelő kegyelmére, nehogy úgy érezzük: egy ugrás, és „vége a komédiának”.

Karádi Zsolt

Nyíregyházi Napló

Bemutató:

2009. október 19. (hétfő) 19,30 óra

Krúdy Kamara